Hittel, reménnyel, szeretettel hitoktatni – Vendégünk: Tóth Evelin

2017 szeptemberében induló sorozatunkban egyházmegyénk katekétáit szeretnénk bemutatni, akik személyes írásukon keresztül mesélnek arról, mit is jelent számukra hitoktatónak lenni. Következő vendégünk Tóth Evelin szegedi hitoktató volt, aki mesélt arról, miként talált rá hivatására, valamint hitoktatóként milyen erényekkel érdemes együtt dolgoznia.

Tóth Evelin vagyok, 2012-ben költöztem Szegedre, előtte Szentesen, még korábban pedig Bács-Kiskun megyében, Szankon éltem szüleimmel. A keresztséget leszámítva, először az ezredforduló környékén találkoztam az élő egyházzal, amikor 2000-ben általános iskolás lettem. Bár van emlékem arról, hogy kisgyermekként jártam templomban szentmisén – emlékszem, nagyon csodálkoztam azon, ami ott történik -, azonban csak később, az általános iskolában ismertem meg ennek mibenlétét, de érteni akkor még nem értettem.

Ha valaki ebben az időben azt mondja nekem, hogy én felnőttként hitoktató leszek, valószínűleg igen meglepődtem volna, és nem hittem volna el.

Később, valamikor 15-16 évesen, a gimnáziumi évek elején kezdtem el a szívemmel is megérteni azt a csodát, amit 1993-ban én is ajándékként kaptam: az életemet. Felfedeztem szépen lassan, ki az én Teremtő Atyám, felfedeztem magamban, az életemben kezének munkáját. Megtértem, és azóta számtalanszor megélhettem már ennek örömét. Isten egészen kalandos utazásra hívott, ami egészen Szegedre vezetett engem, azzal a szándékkal, hogy azt a sok jót, amit ajándékba kaptam, átadjam másoknak is.

Már 2010-ben, főiskolás éveim kezdete előtt két esztendővel tudtam: hitoktató szeretnék lenni, szeretnék én is munkálkodni az aratásban, Reményik Sándor szavait idézve: “szeretnék lépcső lenni, melyen felhalad valaki más”. Nagyon vártam, és tudatosan készültem erre; először is 2011-ben a bérmálás szentségéhez járultam, majd 2012-ben, az érettségit követően a Gál Ferenc Főiskolára jelentkeztem és nyertem felvételt. Az itteni tapasztalatom röviden, két szóban: helyemen vagyok. A nehézségek ellenére is azt éreztem, hogy jó úton járok, a kezdeti motiváció, ami ideterelt, tovább erősödött.

A főiskolai alapképzés utolsó évében, karácsony előtt pár nappal kaptam a meghívást, hogy a Szeged-Belvárosi Plébánián megtartsak két órát, ami később gyarapodott, ma már főállásban dolgozom itt. Szó szerint karácsonyi ajándék volt ez számomra, az Atya meghallgatta szívem vágyát. Igazán áldottnak érzem magam, hogy azt csinálhatom, amit szerettem volna, ott vagyok, ahol nagyon sokat tanulhatok.

Az, hogy a Plébániánk egy dinamikus közösség, újabb és újabb távlatokat nyitott meg előttem, rengeteg mindenbe nyerhetek betekintést. A közösségi alkalmak, a találkozások, beszélgetések új ismeretségekkel, barátságokkal gazdagítottak engem. Különösen hálás vagyok azért, hogy a gyermekek, a szülők, közelebbi és távolabbi ismerősök rám bízzák életük egy-egy fontos szeletét. Megtisztelő, hogy én is részese lehetek egy folyamatnak, egy útnak, ami az adott személy és az Úr Jézus között halad.

Persze, a helyzet nem mindig egyszerű, vannak nehezebb, szomorúbb pillanatok is. Sokszor nagyon nehéz megtapasztalnom, hogy olykor nem tapasztalom azonnal a munkám eredményét – lehet, évekkel később látom a termését annak, amit elvetettem. Nem azt szeretném mondani ezzel, hogy nincsen visszajelzés – a szorosan átölelős, „Evelin néni!”-zős felkiáltások, a beszélgetések, az együtt nevetések, a játékok, egy-egy hálás pillantás igenis árulkodók. A fáradtság, a kimerülés egy-egy hosszabb időszak után erőt vesz rajtam, mégis jó látni, ha valakinek mégis adhatok valamit. Amit megtanultam ezekből, hogy fontos türelmesnek lenni, hiszen a magvetés utáni növekedés nem más, mint az érintett és az Isten közötti személyes párbeszéd.

Igyekszem a szívembe vésni, hogy én olyan „földműves” vagyok, akinek szerszáma nem ásó, lapát vagy kapa.

Nekem hittel, reménnyel és szeretettel – azaz az isteni erényekkel együtt kell dolgoznom. 

Munkám során, a földön járok, ugyanakkor kell, hogy az égre is tekintsek, és Istennel haladjak ezen az úton, a Vele való kapcsolat nélkül lehetetlen ezt jól csinálni. Megérint, hogy Isten megszólított, s már igen fiatalon meghívott erre a szolgálatra. Megérint, hogy Isten gyengeségeimmel, korlátaimmal együtt is lát bennem valamit, ami miatt szeretné, hogy Vele dolgozzak, munkatársa legyek. Nagyon hálás vagyok ezért. Ez a megtapasztalás Jeremiás próféta meghívását idézi fel bennem, konkrétan azt a részt, amikor az Úr így szól hozzá: „Ne mondd azt, hogy ifjú vagyok, hanem menj el azokhoz, akikhez küldelek, és mondd el nekik mind, amit parancsolok. Ne félj tőlük, mert veled vagyok, és megoltalmazlak – az Úr mondja ezt neked.” (Jer 1,7-8)

Szívből remélem, hogy a tapasztalataimból egy szeletet majd az elkövetkezendő hitoktatóknak is átadhatok! 🙂

Share
Tovább az eszköztárra