Mély beszélgetések és egymásnak ajándékozott idő: bemutatkozik Zólyomi-Katona Theodóra

2017 szeptemberében induló sorozatunkban egyházmegyénk katekétáit szeretnénk bemutatni, akik személyes írásukon keresztül mesélnek arról, mit is jelent számukra hitoktatónak lenni. Következő vendégünk Zólyomi-Katona Theodóra csengelei hitoktató volt, aki “24 órás katekétasága mellett” mellett mesélt arról is, hogy mi inspirálja a leginkább hivatásában.

Zólyomi-Katona Theodórának hívnak, és immáron 15 éve élünk Csengelén, egy kétezer lelkes kis faluban, ahol hivatalosan az óvodásoktól a nyolcadikosokig foglalkozom hitoktatással, a katekéta szolgálatot pedig ezen felül a középiskolások, egyetemisták, felnőttek körében is végzem folyamatosan. Ezalatt azt értem, hogy bármelyik korosztály megkereshet – és meg is keres – itt, a faluban hitbéli ügyes-bajos dolgaival.

A katekéta szolgálatot a tantermeken és a plébánián kívül a boltban, a piacon, az orvosi rendelőben vagy akár a gyógyszertári sorban állás közben is végzem, ha éppen akkor szólít meg valaki. Tapasztalatom szerint ez gyakran előfordul, mert van, aki a templomba vagy a plébániára nem jön be, de ilyen hétköznapi helyzetekben szívesen beszélget vagy kérdez hitet, vallást, egyházat érintő dolgokról.

Leginspirálóbbak számomra az érdeklődő, nyitott, gondolkodni merő és tudó emberek; nagyon sokat jelentenek számomra a komoly és mély beszélgetések, a közös élmények, az egymásnak ajándékozott idő. Nagy lendületet tud adni egy-egy közösen megoldott helyzet, felkészülés, szereplés (karácsonyi műsorok, falujáró betlehemezés, templomi énekkar, közös hangversenyek, táborok, kirándulások, hittanversenyek – ezekből minden évben rengeteget tudunk töltekezni).

A legnagyobb kihívást talán a helyes időgazdálkodás jelenti számomra. Négygyermekes édesanyaként igen nagy fegyelmet igényel a család és a hivatás összeegyeztetése, a munka és a család közötti helyes arány megtalálása, az általam betöltött számtalan szerepben való helytállás.

A három legnagyobb ajándék számomra a tanítványaim lelkesedése, a csillogó szemek, valamint a „játsszuk el még egyszer!” kérésük. Mivel már 15 éve hitoktatok, láthattam felnövekedni egy generációt, akiknél én kezdtem a magvetést: nagy részük ma már egyetemista, főiskolás, és örömmel látom, milyen komoly, érett gondolkodású, tisztalelkű felnőtt lett belőlük. És nagypéntekenként még visszajárnak Passiót olvasni…

Megérhettem azt, hogy egy számomra ismeretlen faluközösség befogadott, elfogadott, megszeretett, segít és támogat. Ha egyházi jellegű programokat szervezünk, már nem kell azt mondanom, mint 15 évvel ezelőtt, hogy „Uram, nincs emberem” (Jn 5,7).

Úgy érzem, a küldetésem megéreztetni másokkal a létezés örömét, segíteni megtalálni a harmóniát, továbbadni azt a szeretetet, amit eddig kaptam és kapok most is folyamatosan.

Share
Tovább az eszköztárra