Technikus rajzoló, könyvelő, majd hitoktató: Gyulai Elena Natáliával beszélgettünk

2017 szeptemberében induló sorozatunkban egyházmegyénk katekétáit szeretnénk bemutatni, akik személyes írásukon keresztül mesélnek arról, mit is jelent számukra hitoktatónak lenni. Következő vendégünk Gyulai Elena Natália mezőkovácsházi hitoktató volt, aki megtérése mellett arról is beszélt, jelenleg milyen korosztállyal foglalkozik.

Gyulai Elena Natáliának hívnak, 1966. október 15-én, egy szombati napon születtem, Avilai Szent Teréz napján. Persze csak később tudtam meg, hogy a szombati napot Szűz Máriának és az Ő csodálatos anyai szívnek szentelték, és hogy az októberi hónap is a Rózsafüzér Királynőjének a hónapja. Ebből is “látszik”, hogy az Ő védelme alatt voltam már akkor is, amikor megszülettem; habár úgy véltem, hogy Szűz Márián kívül a védőszentem csak Padovai Szent Antal lehet még, úgy tűnik, hogy az életem több szempontból befolyásolta Avilai Szent Teréz közreműködése is, anélkül, hogy tudtam volna róla. Úgy vélem, lelkileg is ugyanúgy fel kell nőnünk, mint testileg; életem folyamán szerettem volna apáca lenni, azután remete, máskor meg akartam téríteni olyan népeket, amelyek messze állnak Istentől, messzi országokról is ábrándoztam… De a Jó Isten bölcs és türelmes, és mivel nagyon szereti teremtményét, megmutatja, hol van a helye, hogy menyire kicsi és erőtlen, hogy képtelen egyedül bármi jót cselekedni, ha Ő nincs vele, vagy ha nem az Ő akaratát teljesítjük.

Romániából származom, és életem legnagyobb részében Nagyváradon nőttem fel és éltem. Világi nevelést kaptam; habár 5 évesen elvittek meglátogatni a Moldovai kolostorokat, mégsem vittek templomba, és később sem engedték meg, hogy betérjek oda. Nem halottam imákról, nem beszéltek nekem Istenről. Ez a kommunizmus idejében történt. 19 éves koromban léptem be először a Nagyváradi Római Katolikus Bazilikába, ekkor pedig “megégtem belül”; nagyon érzékeny voltam a színekre, a festményekre és a zenére. Elég volt megpillantanom a Bazilika a boltozatát – amely nem volt kormos -, és mikor észrevettem az orgonát, már tudtam, hogy vissza fogok térni oda, amint befejeztem a gimnáziumot. Ahogy mondják: „Az Úr útjai kifürkészhetetlenek.”, így furcsa módon csak pár éve tudtam meg, hogy a múzeum, ahol 15 éven keresztül szinte naponta jelen voltam, az nem volt más, mint a Római Katolikus Püspökségi Palota, és a terem, ahol a világ megszűnt létezni számomra és békességet hozott a szívemben ennyi éven keresztül, annak a kápolnája volt. Mondhatom, hogy maga Isten vezette az életemet, a lépteimet; első alkalommal, amikor újból beléptem a Bazilikába, épp mise volt én pedig nem akartam, hogy észrevegyék, hogy nem “közülük való” vagyok, így próbáltam pontosan azt tenni, amit a többi hívő. Így kezdődött a keresztény életem útja, és habár már kiskoromban megkereszteltek és később bérmálkoztam is, még nem ismertem az Istent, viszont mindig is kíváncsi voltam rá, és tiszteltem, mert azt mondták róla, hogy Ő a Teremtő. Nekem ennyi elég is volt.

Később kezdtem megismerni az imákat és a Bibliát is, amely szívhez szóló igéket tárt fel előttem, évek múlva pedig már gitáros csoportokat alakítottam, amelynek gyermekei különböző templomokban léptek fel. Egyszer még egy kis kórust is indítottam egy görög-katolikus templomban, ahol aztán az ottani ferencesek átvették az irányítást, és most már külön szentmisét tartanak a fiataloknak, amelyen több hangszerrel (gitár, orgona, hegedű, cimbalom) kísérik a liturgiát.

Fiatalok közt voltam éveken keresztül, legtöbbször önkéntesként (sokszor a hátérben maradtam), mert akkoriban még másféle munkám volt: technikus rajzoló, könyvelő, számítógép kezelő voltam különböző cégeknél, illetve gitár- és zene tanár, miközben elvégeztem a Gyulafehérvári Teológiai Egyetemet, majd utána egy ápolói iskolát is. Missziós lelkülettel éltem minden nap, és sok helyre utaztam Európában (még Lourdesban is voltam 3 hétig), közben pedig megannyi emberrel találkoztam, beszélgettem Istenről, vagy éppen Szűz Máriáról.

2010 óta élek Magyarországon (Mezőkovácsházán), de csak 2012 óta dolgozok hitoktatóként. Az elején Végegyházán és Kaszaperen, 2 éve pedig Kaszaperen és Mezőkovácsházán végzem hivatásom. Óvódás gyerekektől kezdve egészen a 8. osztályig minden korosztállyal foglalkozok; nem mindig könnyű feladat, de jó köztük lenni.

Minden embernek van keresztje és sokszor nem kőnyű az élete. A legnehezebb az, amikor megtapasztaljuk, hogy van barát, aki ellenség, más szóval bárányba öltözőt farkas; nem egyszerű, amikor mások gondjára kell bízunk magunkat, mert szegények vagy erőtlenek vagyunk; megterhelő, amikor egyedül kell megküzdenünk az élet megpróbáltatásaival; fájó, amikor elfelejtenek, mert csak akkor voltunk jók mások számára, amikor nekik is szükségük volt ránk… Úgy vélem nincs olyan, hogy mindenki szeresen, vagy mindenki utáljon. Egy ember felmagasztalhat, és aztán sárba is tiporhat. Emiatt is számomra az Isten a legfontosabb, és próbálok az Ő követője lenni, közben pedig arra törekszek, hogy kedves legyek Előtte, hiszen Ő mindig szeretettel fordul felénk, mint gyermekei felé.

Share