Retek helyett diófát ültetünk – Bálint Mónikával beszélgettünk

2017 szeptemberében induló sorozatunkban egyházmegyénk katekétáit szeretnénk bemutatni, akik személyes írásukon keresztül mesélnek arról, mit is jelent számukra hitoktatónak lenni. Következő vendégünk Bálint Mónika zsombói hitoktató volt, aki a tanítási elvei, meglátásai mellett szívesen mesélt arról is, hogyan lett hitoktató. 

Bálint Mónikának hívnak, népes, hívő családban nőttem föl Zsombón. Már kisiskolás koromban a taní tó néni kérdésére azt válaszoltam, hogy tanítani szeretnék, ha nagy leszek. Akkor még nem tudtam, hogy a tanítás igazán mit fog jelenteni számomra: megosztani, átadni kincseimet, amiket kaptam, eszköznek lenni a rám bízottak szellemi, lelki gyarapodásában.

Amikor 1990-ben lehetőség nyílott iskolai hitoktatásra, Gábor Imre atya, az akkori bordányi és zsombói plébános hívott, hogy lennék-e segítségére a hittanosok tanításában. Nagy hálával, szeretettel gondolok rá, hogy megbízott ezzel a nemes, de igen nehéz feladattal. Azóta is folyamatosan ezen a területen munkálkodom. Tanulmányaimat a Gál Ferenc Hittudományi Főiskolán, a szekszárdi tanítóképzőben, majd szintén a  Gál Ferenc Főiskola mesterképzésén végeztem. Bordány után sokáig Üllésen tanítottam, jelenleg a zsombói Szent Imre Katolikus Általános és Alapfokú Művészeti Iskolában, illetve a Nefelejcs Katolikus Óvodában végzem a hitoktatói szolgálatot. Az óvodások és iskolások mellett sikerült elindítani egy ifjúsági csoportot, valamint néhány szülő részvételével működik a felnőtt katekézis.

Az eltelt évek alatt nehézséget jelentett a meg nem értés, időnként az ellenséges hozzáállás. Különös módon a nehézségek, ha kezdetben le is húznak, végül inkább arra ösztönöznek, hogy ne adjam fel az Isten ügyéért való küzdelmet, és végül Isten kegyelméből még erősebbnek érzem magam. Erősen hiszem, hogy a fény mindig legyőzi a sötétséget. Szeretnék és igyekszem ennek a győzelemnek jó eszköze lenni. A gondviselő Isten ajándékaként fogadom az örömöket és a nehézségeket is, amelyek által csiszolódom. Hálával gondolok azokra az emberekre, akik életem, munkálkodásom során néha hosszas beszélgetésekkel, máskor egy-egy mondatukkal, megértésükkel, odafigyelésükkel, imáikkal segítettek. Ajándékok a hittanosoktól kapott örömteli pillanatok, pl. a táborokban, műsorokra való készületekben és nem utolsó sorban az órákon (a néha előforduló bosszankodás mellett). Jó érzéssel tölt el, amikor volt tanítványok megkeresnek nehézségeikkel, örömeikkel, a tanítás révén jó kapcsolat, esetleg barátság alakul ki tanítványok családjaival.

Valaki egyszer azt mondta, hogy

“…mi, akik nevelni, növelni igyekszünk, nem hónapos retket vetünk, hanem diófát ültetünk.”

Véleményem szerint munkánk eredményességét nem is tudjuk mi magunk megítélni, az Úristen az, aki majd dönt efelől. Nem feltétlenül aszerint, hogy kire milyen hatást sikerült gyakorolni, hanem, hogy megtettünk-e mindent tudásunkhoz, erőnkhöz mérten. Büszkeség számomra, amikor a gyerekek szentségekhez járulnak, lelkesen vesznek részt hittanos találkozókon, táborokban, szerepelnek műsorokban, önként vállalnak feladatokat, nem csak tanulják a keresztény tanítást, hanem igyekeznek életre váltani azt.

Eredményeket természetesen az Úristen kegyelmeivel, és segítő társakkal együtt lehet elérni. Jó együtt dolgozni az Úr szőlőjében a jó szándékú, a közös célért tenni akaró, egymást segítő munkásokkal. Ahogy a plébános atya mondta: egy csapat vagyunk.

Share
Tovább az eszköztárra