“Nem adhatom a gyerekeknek azt, amim nincs, csak amim van” – Vendégünk: Kecskés László

2017 szeptemberében induló sorozatunkban egyházmegyénk katekétáit szeretnénk bemutatni, akik személyes írásukon keresztül mesélnek arról, mit is jelent számukra hitoktatónak lenni. Következő vendégünk Kecskés László csongrádi hitoktató volt, aki életalakító mérföldkövei mellett mesélt arról is, hogy számára milyen fontos komponensei vannak a jó katekétaságnak.

Kecskés Laci vagyok, a kollégák közül talán sokan ismernek a gitáros szolgálataim, a sokféle közösségi aktivitásom, és az állandó hozzáfűzni valóimról. Vajdasági magyar vagyok, 2003-ban érettségiztem Zentán, és jöttem át Magyarországra, hittanár szakra, majd pedig etikát és lelkigondozást is tanultam, ezen felül pedig kántorképzőre is jártam. 2008-ban végeztem az „egyetemi hittanár” szakon, ugyanazon év szeptembere óta tanítok; először Makón és Szeged-Felsővároson, majd Dócon egy évet, és 2014 óta Csongrádon. Nyolc éve vagyok házas, egyenlőre egy óvodás korú kisfiunk van.

Óvodástól középiskolásig mindenféle korosztályt tanítok, és minden csoporttal igyekszem megtalálni a hangot, többnyire ez sikerülni is szokott. A legnagyobb kihívást általában a 6., 7., 8. osztályok jelentik számomra. A hitoktatás és plébániai közösségi élet szervezése mellett rendszeresen kántorkodok, és gitáros zenei szolgálatokat végzek. Ezen felül a feleségemmel együtt igyekszünk a családpasztorációban is tevékenykedni egyházi és civil vonalon egyaránt. Édesanyám is hittanár, és mondhatom, hogy a templomban nőttem fel, de ezt leszámítva alapvetően életem két mérföldköve indított el a pályán. Tizenhat éves koromban egy karizmatikus lelkigyakorlaton megélt Szentlélek-tapasztalat volt ez egyik, amely által Isten mérhetetlen szeretete kiáradt a szívembe (Vö. Róm 5,5). Egy idő után, sajnos, családi szálak révén, egy „New  Age” csoportba keveredtem, és a másik mérföldkő az ebből való megszabadulásom és megtérésem.  Ez a megtérés egy igazi páli fordulat volt, amely által Isten megtanított arra, hogy „nincs üdvösség senki másban…” (ApCsel  4,12) 

Az elmúlt tíz év hitoktatói munka során alakultam katekétává, és remélem ez az alakító folyamat a pályafutásom végéig kitart: mindig jobban, többet, mélyebbet, egyre nagyobb hittel, szeretettel, tudással, kreativitással és odaadással.  Ahhoz, hogy a jelen pillanatban olyan katekéta vagyok, amilyen, a következők kellettek, kellenek:

Először is a hittanár szak, amely tudást és attitűdöt adott a munkához, de persze ez csak az alap, amire a ház épül. Emellett kell saját Isten-tapasztalat, amelyről fentebb szóltam, hogy a szavaimat, amelyek Istenről szólnak, hitelessé tegye. Amikor a gyermeki hitüket éppen leépítő, keresésben lévő kamaszok azt mondják: tanár urat azért fizetik, hogy ezeket mondja Istenről meg Jézusról. Akkor azt válaszolom: igen, pénzt kapok érte, de nem azért mondom, hanem azért, mert találkoztam Jézussal, hasonlóan Pál damaszkuszi útjához, és én magam is nap, mint nap tapasztalom Isten szeretetét és működését az életemben.

Azért hirdetem az evangéliumot, hogy nekem is részem legyen benne (Vö. 1Kor 9,23).

Kell a rendszeres imaélet, az élő kapcsolat Istennel. Nem adhatom a gyerekeknek azt, amim nincs, csak amim van. Ha Krisztust megnyertem reggel, akkor tudom átadni nekik nap közben. Egy néhány évbe beletelt, amíg megértettem: akár hogy készülök, a hittanóráim „kevesek”, ha a készületemben nincs ima. Az utóbbi években igyekszem minden egyes csoportért imádkozni reggel, mielőtt útnak indulok, kérem az Úr áldását a gyerekekre és az egész iskolára.

Kell továbbá az elhivatott apostoli lelkület, amely által „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14). Minden nap, minden hittanóra egy lehetőség arra, hogy a gyerekek, fiatalok valamilyen módon találkozzanak Istennel. Ennek kell, hogy én az apostola legyek. Egy kudarcos hittanóra után emiatt csap szembe a lelkiismeretem: egy lehetőség ment el. Ezek a kudarcok az első években elbizonytalanítottak a hivatásomban, ma pedig már inkább csak megerősítenek abban, hogy még jobban csináljam, és még többet imádkozzak. Fontos, hogy higgyek abban, amit csinálok. Hiszem, hogy az a mag, amit elvetek a hittanórán, Isten kegyelméből kikel és növekszik. Hiszem, hogyha megismertetem a gyerekekkel az atyai házat, akkor később akár merre bóklásznak is el a világban, legalább azt tudni fogják, hogy van egy Ház, ahol jó volt lenni, és ahová újból meg lehet térni. Kellenek a természetes karizmák: jó kiállás, kreatív módszerek, gyakorlatias tudás, rugalmasság, muzikalitás, stb., és olykor kellenek a természetfeletti karizmák is: lelki szemek és fülek, hogy mögé lássunk-érezzünk-halljunk a dolgoknak, a Szentlélekben való jelenlét, hogy jókor mondjunk, tegyünk jót, és akkor egyetlen szó is megnyithatja a gyerekek szívéhez.

Kell a hitbeli szilárdság a megpróbáltatások idején. Számtalanszor tapasztalom a hivatásom gyakorlása során, hogy nem a vér és a test ellen küzdünk, hanem a sötétség világának fejedelemségei és hatalmasságai ellen (Vö. Ef 6,12). A „másik oldal” ugyanis egyáltalán nem örül a hitoktatók igyekvő munkájának, és ezt időnként jobban vagy kevésbé érezteti is egy-egy akadály vagy egyéb bosszúság, kísértés formájában.  De Jézus szavai erősen biztatnak minket ilyenkor: az „üldöztetés” miatt örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok nagy lesz a mennyben. (Vö. Mt 5,11-12) Ha van „üldöztetés”, akkor tudom, hogy valamit jól csináltam. Kellenek jó munkatársak is, hittanár-kollégák, akikkel összerakhatjuk a tudásunkat, lelkesedésünket, kompetenciáinkat, és imáinkat. Annak a tanulásában, hogy a hitoktatás nem csak munka, hanem hivatás, sokat köszönhetek egykori felsővárosi kolléganőmnek, Kátóné Huszta Editnek, a szakmaiság fontosságára Eszes Gergő példája mutatott rá, a jelenlegi kolléganőim pedig, Bodorné Ternai Sára és Vallyon-Hajdú Edit példát adnak a kitartásra és a hittanórák lelki mélységének fontosságára. Nagyon jó velük együtt dolgozni, a közös munka során jól kiegészítjük egymás.

Azt gondolom a hittanosok számára a legfontosabb, hogy hitelesen megismertessem velük a Szentháromságos Istent, megtanítsam és elvezessem őket arra, hogy kapcsolatba tudjanak lenni Vele, a személyes ima, a Szentségek, a Biblia és az Egyház közössége által. A magam számára pedig öröm mindaz a kegyelem, amely ezzel a szép és nehéz hivatással jár Istentől.

Hála és dicsőség érte!

Share
Tovább az eszköztárra