Trénerként hirdetni Jézus örömhírét – Vendégünk: Kaszper Pál

2017 szeptemberében induló sorozatunkban egyházmegyénk katekétáit szeretnénk bemutatni, akik személyes írásukon keresztül mesélnek arról, mit is jelent számukra hitoktatónak lenni. Következő vendégünk Kaszper Pál szegedi hitoktató volt, aki eddigi életútja mellett mesélt arról is, hogy milyen módon lehet eredményesen együtt dolgozni a munkásnak készülő fiatalokkal.

Kaszper Pál vagyok, jelenleg katekétaként dolgozom a Szeged-Csanád Egyházmegyében. Hivatásom szerint trénernek tartom magam; sok vargabetűt kellett végigjárnom, hogy ezt már ki merem magamról jelenteni, és hogy a bizonyosságot már ne csak megértsem, hanem egész valómmal élni tudjam. Ma már minden csoportos helyzet tréninghelyzet számomra, az emberekkel való munkám során tréneri szemmel látom a folyamatokat. Ez főként azt jelenti, hogy keresem azokat a pontokat, amikor lehetőséget látok a tudatosításra, a dolgok megértésére, s ezt katalizálom a fiataloknál. Talán ezért választom oly sokszor mottómul Péter szavait: “Uram, jó nekünk itt lenni!” Én az “itt és most”-ban élek, ott hatok.

Katekétaként Kübekházán kezdtem dolgozni a helyi iskolában és az óvodában. Ez az egy év nagyon embert próbáló volt számomra, mert a kisiskolások és az óvodások nem az a korosztály, akikkel könnyen tudok dolgozni. Középiskolás korúakkal foglalkoztam előtte már 10-15 évet, nagy váltás volt  ez nekem. A tanév végén a szülők mégis úgy búcsúztak tőlem, hogy nagyon hálásak, mert ki mással mentek volna az ovisok “medvét vadászni”.

Két éve csatlakoztam a Munkás Misszió lelkiséghez, azóta középiskolákba szervezek csoportokat. A József Attila Szakiskolában és a Gábor Dénes Szakgimnáziumban van a legtöbb órám, de járok a Móra Ferenc Szakiskolába és a Fogyatékosok Nappali Intézetébe is. A legnehezebb pályán járunk, azokkal a munkásnak készülő fiatalokkal foglalkozunk, akik sokszor a periférián vannak. Különösen a József Attila Szakiskolába járnak olyan fiatalok, akik a tanulást taszítják, a nevelést elutasítják. Ezek a fiatalok már megtapasztalták azt, hogy mások nem kíváncsiak arra, ők mit gondolnak a világról, a tanulásról. A Misszióban pont azt az érdeklődést kapják tőlünk, amire vágynak, mi megkérdezzük őket, hogy vannak és szívesen meg is hallgatjuk a választ. Nagyon sok értékes fiatallal sikerül így kapcsolatba kerülnöm, és reményeim szerint olyat adni nekik, ami Isten felé mutat. Magvető vagyok, Isten napszámosa, aki sokszor nem látja, mi történt az elvetett maggal, de ez talán nem is fontos, ha az Úr így látja jónak.

Még az ezredforduló táján kapcsolódtam be a katekéták munkájába a Szeged-szentmihályi plébánián. Az akkori plébános tudta, hogy sokat foglalkozom fiatalokkal, meghívott, hogy vezessem a középiskolás csoportot. Mindig hálával fogok visszagondolni nyitottságukra, őszinteségükre, és arra, hogy bátran megosztották velem Istenhez való közeledésük örömeit és kétségeit. Velük együtt alakítottam ki egy utat, ami számomra is teljesen ismeretlenbe vezetett. Később Szeged Alsóvároson folytattam Didák testvérrel karöltve, több csoportot is elindítva, pátyolgatva. Ezek voltak nekem azok az örömteli évek, amikor a szabadidőmből, önzetlenül adhattam bele a tapasztalatomat, a tudásomat, a kíváncsiságomat, önmagamat. Felejthetetlen dolgokat éltünk meg együtt, óriási ajándékot kaptam tőlük – és néha még az egyházközség is, hiszen Kamill atya a hittanosok által készített aranyborjút még a Szentmisére is bevitte, amely illeszkedett a prédikációhoz.

Katekéta létem más szálakon is kapcsolódik a tréningekhez. Számos lelkigyakorlatot tartottam már az Egyházmegye iskoláiban, plébániai csoportjainál. Ezek többségében 4-5 órás – vagy akár 2-3 napos -alkalmak, amiken kötetlenebbül lehet a diákokkal dolgozni, interaktívan, közösen alakítjuk a folyamatokat. Nagyon szeretem megtapasztalni azt, hogy egy-egy csoport mit hoz ki ugyanabból a témából, hogyan jut el a megértésre, hogyan épül belőle. Jó megélni azt, amikor egy-egy közös vagy egyéni fölismerés megszületik, amikor a csoport valami nagyot alkot, aminek én is a részese lehettem. Ezek azok a pillanatok, amiért úgy érzem, érdemes sokat tervezni, beleadni az időmet, energiámat, tudásomat.

Mindezek mellett az Egyházmegyei Családközpontban is aktív önkéntes vagyok, Családi Életre Nevelés órákat tartunk több iskolában. Számomra is a család az egyik legfontosabb érték, ezért is vagyok benne szívesen a csapatban, vállalom a plusz feladatokat. Végül is négygyerekes apaként mást nem is tehetek :-).

Mint a többi katekétának, nekem sem ér véget a nevelés az iskolaév végén. Két-három hosszabb tábor is jut nekem, vidáman sátorozom a lurkókkal. Több éve járok a Vajdaságba nyári táborba, ahol élménypedagógiával fejlesztjük a fiatalokat. Kétszáznál több gyerek szokott összejönni, óriási hangulatban telik az a hét. A Missziónkkal tanév közben is sok tábort szervezünk, az 1-2 napostól a 4-5 naposig egyaránt, nyáron pedig mindenki nagyon várja a Nagytábort, ahol az ország minden részéből jövő fiataljainkkal 10 napig együtt élünk. Ezek olyan huszonnégy órás szolgálatok, aminek minden percében van lehetőségünk hatni az ifjakra, s én ezt igyekszem is kihasználni. Együtt kelünk-fekszünk, vetjük alá magunkat a próbáknak és zárjuk a napot a vidám tábortüzekkel. Ajánlom mindenkinek! 🙂

Share
Tovább az eszköztárra