Hiszem, hogy egyszer beérik a magvetés – Vendégünk: Gál Viktorné

2017 szeptemberében induló sorozatunkban egyházmegyénk katekétáit szeretnénk bemutatni, akik személyes írásukon keresztül mesélnek arról, mit is jelent számukra hitoktatónak lenni. Következő vendégünk Gál Viktorné újszegedi hitoktató volt, aki az életútja mellett arról is mesélt, hogy mit tekint legfontosabb feladatának a hitoktatásban.

Békés megyében, Dombegyházán nőttem fel. A Gondviselés mindig a legjobbak közül küldött oda pásztort a nyájhoz: Rostás atyánál voltam elsőáldozó és bérmálkozó, Laczkó Feri atya és Franciska nővér vezetése volt első közösségem, a Perlaki Flóri atya vezette hittancsoportba jártam haza főiskolásként, majd 1982 őszén pályakezdő óvodapedagógusként Szegedre kerültem. Újszegeden a Kiss Imre atya vezette közösségbe jöttem, hogy erősödjek és formálódjak. Aztán életem minden meghatározó eseményét (örömét és próbatételét) itt éltem meg az újszegedi közösség tagjaként.

1983 szeptemberének elején Imre atya adott egy könyvet – Elsőáldozók hittankönyve volt- és ennyit mondott: „Szeretném Ili ezt a könyvet neked adni, ez lesz a tanítandó hittankönyved. Az első 5 órát veled tartom, utána egyedül kell tartanod. Tudom, képes leszel erre a feladatra!” Így kezdődött, és szavainak súlya azóta is bizalommal megtartott. Nagyon sok örömet éltem meg és nagyon sok belső vívódást éltem át, főleg amiatt, hogy szerettem volna látni a befektetett idő és ima gyümölcsét. Nehezen éltem meg, „hogy a növekedést az Úr adja”. Teltek az évek, jöttek jelzések és nem is mindig onnan, ahonnan én gondoltam… és meg tudtam én magam is erősödni, mert sokat jelentett számomra, hogy volt mellettem a nehezebb időkben, aki tudott bátorítani és segített vinni a keresztet is.

Az eltelt évtizedekre gondolva sok kedves emlék van az életemben a hittanos élményekből, a hittantáborok színes estjeinek különösen is vidám hangulatáról, a két évtizeden át vezetett „Új hajtás” szülőcsoportról és azokról a személyes találkozásokról, amelyeket e családok megismerése és a velük való örömteli kölcsönös befogadás által megélünk.

Magvetők vagyunk és hiszem, hogy egyszer beérik a magvetés, hiszen a növekedést az Úr adja.  Ez segít,  adja a látást, a felelősséget, és azt a megnyugtató felismerést, hogy nekem csak a magam részét kell megtenni. Feladatom a keresztény életre vezető, oktató-nevelő tevékenység, ahol a kereszténységet kereső ember megtanulja, amit Istenről tudnia kell, megismeri Őt, és életre váltja a tanultakat.

Sokféle lehetőség van a kezünkben, azonban legdominánsabb a személyiségünk, érzékenységünk, a türelmünk és a humorunk. Jókedvre kell segíteni egymást. A hitet tanítani lehet, de nem akármit hiszünk, hiszen a hitnek komoly tartalma van. A katekizmust ismernünk kell, amikor lebontjuk azt a gyermekek tanításaihoz, mert láthatjuk, hogy a mai gyermekek között már sok a fiatalkori csalódott, aki számára nem mindegy, hogyan közvetítjük a hitet.

Fontos, hogy ezt a szolgálatot teljes odaadással tudjam végezni. Mindig, mindenhol találkozom fiatalokkal, gyerekekkel, szülőkkel, akik nem ismerik Istent. Elérhetőnek kell lenni. Folyamatosan kell tanulni, mert a tudás is kell és ehhez pedig szorgalom, mert a teológián tanult tudást is csiszolgatni kell, elsősorban imádsággal, de továbbképzéssel és önműveléssel is.

A hitoktatás legfontosabb feladata számomra az, hogy figyeljek a gyermekek lelkében levő folyamatokra és szeressek.  Közben ne legyek erőszakos, ne legyek kellemetlenkedő, de ha valami nagyon helytelenítendő a másik életében szóvá tegyem.  A szeretetben megélt találkozásink során Isten jelenlétét érthetővé tegyem a gyermekek számára, megérezzék, Istengyermekségük különleges kegyelem. Ehhez a találkozások, a Szentírás és a szentségek lehetőséget adnak, és ahol van lehetőség a személyes vezetésre, ott ezzel tudok mélyíteni. Türelemmel és folyamatosan újrakezdve. Isten ajándékaként élem meg ennek a lehetőségét. Mottóm:

„Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” /Fil, 4,13/

Share
Tovább az eszköztárra